szofinak

Drága Szofi, drága Szofim!

Tőlem balra ül Iván, mellette Bálint. Jófej, kedves srácok. Iván vezetett, az ő autójával jöttünk. Lassított,majd gyorsított a tábláknak engedelmeskedve. És a ködnek. Attól nagyon félt. Én bátrabb vagyok. Mellette ültem. A többiek szavazták meg. Megtiszteltetés. Hárman szorongtak hátul. Bálintot már említettem. Aztán Eszter és Niki. Egyik szőke, másik barna. A kocsiban pont fordítva voltunk. Én előttük, ők mögöttem. Most a hajuk majdnem a számba lóg. Egyébként mindenki előttem van. Én ülök leghátul. Ezt megszoktam korábbról. Egyedül az zavar, hogy messze van a bejárati ajtó. Emiatt kissé szorongok. Viszont senki sem lát, ahogy neked írok, Szofi. Ez most a legfontosabb. Sokkal inkább, mint a csecsemőkutatás. Egy osztályteremben vagyunk Pécsen. Inkább Pécsett! Ezt sohasem tudom. Tanulunk. Kilinikai szakpszichológiát. Én vagyok a legöregebb a teremben. És talán a leginkább jóképű. A pszichológus fiúk általában nem azok. A lányok meg kifejezetten nem szépek. Ezt a levelet azért ne mutasd meg kérlek senkinek, Szofi! Soha! Ki tudja? Te biztosan nem leszel pszichológus! Te szép leszel! Édesanyád is az! A legszebb, akit valaha láttam. Ma egész nap tanulunk. Sokat okosodom. Ezt szeretem. És nagyon hamar el is felejtem. Ezt kevésbé. 
Tegnap későn értünk haza édesanyáddal. Nem volt több négy foknál. Guszti a szokott helyén várt minket. Megkocogtattuk a szarvait és beléptünk a házba. Mintha megmozdult volna. Intettem is édesanyádnak. Ő nem vette észre. Egyre közelebb érezzük magunkhoz Gusztit. Hosszú napunk volt ma. Edzéssel zártuk. Egy barátunk termében voltunk. Fiúk, lányok vegyesen. Édesanyád és én is beálltam. Annyi súlyt emeltünk, amennyit csak tudtunk. Összeadtam a végén. Én öt tonnát bírtam. Az édesanyád 5 kilót. Korábban kisebb volt a különbség. Veled együtt nagyobb. Ez a terhesség egyik biztos jele. Tudom. Jelenleg nem szeretsz sportolni, Szofi. Sebaj, ez később változni fog. Kimutatták az ultrahangon is. A doktornő biztosan erre gondolt, mikor a formás karodat és vállaidat mutogatta. Elképzelem, ahogy közösen futjuk le a maratont vagy megcsinálunk több száz fekvőtámaszt, húzódzkodást. Milyen jó is lesz! Édesanyád nem teljesen gondolja így. Ő Is szereti a sportot, de inkabb táncolni és ritmikus gimnasztikára vinne. Nem értem édesanyád, Szofi. Ezek annyira lányos dolgok.
Tegnap a nagyszüleidnél ebédeltünk. Szeretek ott lenni. Rántott csirkét ettünk, a kedvencemet. Nem mertem megkérdezni a nagymamád, hogy miattam csinálta-e, mert ott volt a sógornőm férje is. Mi van, ha ő gyűlöli a rántott csirkét? Szerintem egyébként miattam csinálta. A kedvemben akart járni. Azért megkérdezem majd titokban tőle. Programokat egyeztettünk. Családiakat. Lesz közös céges vacsora, karácsony, újévi síelés. Mit keresek majd a céges vacsorán? Lehet, hogy állásajánlatot kapok az apósomtól? Mennyi pénzt kérjek? Az első ajánlatot biztosan nem fogadom el. Alkudni fogok. Es 13. vagy 14. havi fizetést. Extra bónuszt és céges kocsit. Meg telefont, előfizetéssel. És sok szabadnapot, amiket veled fogok tölteni, Szofi! Teljesen magába szippantott az édesanyád családja. Egyáltalán nem bánom, nagyon szeretem őket. Meg az enyémet persze. Ezt néha nem érzik, pedig így van. A sógornőm férje még disznóvágásra is elhívott. Egészen elbizonytalanított. Ingyen húst!? Ezt a másik nagymamádnak sohasem mondom el. Biztosan kitagadna.
Szeretlek Szofi!

Drága Szofi, drága Szofim!

Advent van idekint. Tipikus. Évek óta. Szomorú, szürke, nyálkás, hó nélküli. Felmelegedünk. Annyit jelent nekem, mint neked jelenleg, kicsi lányom. A világító rénszarvast beüzemelte édesanyád. Boldogságot hozott a családba. Egy fémvázba rejtett plüssállat. Az ajtó előtt van, balra, közel az ablakodhoz. Reggel és este találkozom vele. Nem hittem, hogy megkedvelhetek egy világító rénszarvast, de tévedtem. Lehet, hogy az advent miatt van? Nem. Nem hiszem. Ő most a mi háziállatunk. Nem ugat, de fényesen világít. Annyira erősen. hogy édesanyád előbb rendelte meg a szobádba a redőnyt! A hálóban később lesz. 
Megkezdődött a visszaszámlálás. Az emberek a karácsonyt várják, édesanyád és én meg téged, Szofi. Megbeszéltük, hogy nem vásárolunk idén semmit. Tavaly vásároltunk. Ő Zolinak, én Ágnesnek. Hosszú idő egy év. Az orvos szerint nyolc hét múlva találkozunk. Én úgy érzem korábban. Nem tudom, miért. Nagymamád, Saci nagyi január kilencedikén született. Ez egy szerencsés szám. Nagypapádnak biztosan. Nekem is megfelelne. 
Édesanyád ma kórházlátogatáson volt. Megismerkedett a szülésznővel. A szülésznőjével. Vagyis a tieddel. Nem fontos. "Alacsony, telt, barna hajú. Cuki. Szép, kisimult arc". Így jellemezte a telefonban. Rá fogsz ismerni. Tényleg! Ez fontos! Én is alacsonyabb vagyok. Szóval alacsony. Őszes hajú. Most borostás, de lehet a születésednél már nem. Édesanyádat szúrja a szőr. Szóval erről majd még írok. Tőle állok majd balra. Balra, Szofi. Ez nagyon fontos!
A szülésznő és édesanyád a születésedről beszélgettek. Arról, hogyan zajlik majd. Sokféle lehetőség van. Lehet ágyon vagy kádban. A legjobb lenne téged is megkérdezni. Édesanyád a kádat szeretné. Ezt mi alternatívnak hívjuk. Ő nem szereti a szokványosat. Azt mondta ezért választott engem is. Hogy lehet egy kádban szülni? Hason? Háton? És mi lesz a higieniával? Nemrég mi is beszélgettünk erről. Én a fejemet vakartam. Akkor sem értettem. Most sem értem. Én biztosan nem szülnék egy fürdőkádban. Összeszámoltam tegnap mennyien leszünk, mikor jössz. Ez szerintem fontos. Ott lesz a doki. Péter. Nagydarab, jó humorú ember. Kedvelem. Kivéve, mikor édesanyádhoz ér. Vele találkozol először. Megnéztem múltkor a kezét, mikor nála jártunk. Puha, testes, nagydarab kéz. Pont, mint a tulajdonosa. Biztosan tart majd. Aztán ott lesz a szülésznő, Jolán is. Róla már meséltem. Valamint édesanyád és én. Négyen. 
Pár hónapja még nem tudtam. Elképzeltem, de nem tudtam dönteni. Ott legyek vagy sem? Ma elképzelni sem tudom, hogy nem. Ott kell lennem. Nem magam miatt, hanem miattad. Szükséged lesz rám. És édesanyádnak is. A fürdőkádnál. Elképzelem, mikor felhív. "Gábor, indulhatsz! Itt az idő. Én már a kocsiban vagyok." Pont terápiát tartok. Valaki a gyerekkoráról mesél. Félbeszakítom. Elindulok, de egyes helyett hármasba kapcsolok. Nyugtatom magam. Fél óra múlva már a kórházban vagyok. A feleségemet a kád előtt találom. Bizonytalanul nézi. Aztán belelép. A többit nem tudom. Itt elfogy a kép. Hamarosan kiderül, hogyan folytatódik.
Már csak pár hét, Szofi!

Drága Szofi, drága Szofim!

Elbíztam magam. A megváltoztammal kapcsolatban. A megválto-nál járhatok valahol. Édesanyád szerint az m- nél. Ez tegnap derült ki. Közvetlenül munka után. Ilyenkor derülnek ki a dolgok. Ember az emberrel, férj a feleséggel. Együtt. Reggel elválnak és este visszatalálnak. Egymáshoz. Egyszer, tízszer, százszor, ezerszer. Mi olyan százötvenkilenc körül vagyunk. Legyen százötvenkilenc! Leszámítva a hétvégéket és az ünnepnapokat, na meg a nászutat. Büszke vagyok erre a százötvenkilenc elvált és egymáshoz visszatalált napra.
Vagyis tegnap volt a százhatvanadik. Erre kevésbé vagyok büszke. Reggel még nem sejtettem semmit. Reggel nincsenek sejtéseim. Ez a bizakodásról szól. Az egyedülállónak a nagy Ő ről, a lottózónak a telitalálatosról, a fogyizónak a minusz negyven dekáról. Nekem az újabb kliensről. És a dérről. Az ablakon. A kocsi ablakán. Kávé közben ezen elmélkedem. Magamhoz veszem a kulcsaim, bedugok egy almát a zsebembe és kilépek a házból. Kezem az almára tapad. Néha szorosan, néha kevésbé. Ha van dér, megeszem az almát, ha nincs, a zsebemben marad. Tegnap volt. Beindítottam a motort, fejembe húztam a sapkát és a kocsi ablakát bámultam. Az almámat ettem. Ahogy olvadt a dér, úgy fogyott az alma is. Majd vége lett. Átdobtam a csutkát aszomszéd kertjébe és elindultam. Szeretek így indulni. Alma nélkül nem ugyan az. A napom pontosan úgy telt, mint máskor. Ezt ma már nem bánom. Korábban küzdöttem ellene. Különböző útvonalakat használtam. Más rádiócsatornát hallgattam. Két tojás helyett háromból ettem a rántottát. Egyszer buborékos, egyszer mentes vizet ittam. Ami megrémített korábban, az ma megnyugtat. Így változik az ember. Ez nem igaz. Így változom én. Az egyik barátom pont ellenkezőleg. "Képzeld ma kettővel találkozom. Délben a szőkével, este a barnával." - súgja a fülembe. Mosolyog. Én is. Ő büszke. Én is az vagyok. Ő magára. Én magamra. Vagyis jól van ez így. 
Eltelt a nap. A végén elindultam visszatalálni a feleségemhez. Ez a legjobb rész. Vagy majdnem az. De biztos, hogy az egyik. Ahogy a benzin fogy, úgy kerülök hozzá egyre közelebb. Tegnap este nem. Beálltam a kertbe, lezártam a kocsit és beléptem a házba. Ő még sehol. Az anyósáéknál segédkezett. A telefonukkal babrált. "Laci bácsi, figyelj! Így kell felvenni, így meg le! Megjegyezted?" Elképzelem aput, ahogy kitágulnak a pupillái. Felgyorsul a szíve és nyitja a száját. "Aha, szóval így működik. Megmutatnád, drágám még egyszer? Ez kicsit bonyolult nekem." Édesapámnak minden bonyolult, ami árammal működik. Nekem is. Ezért haragszom rá. Aztán megjött az édesanyád, Szofi. Gyönyörű volt, mint mindíg. Te pedig még annál is szebb. Olyan kerek, mint egy fit- ball labda. Átöleltelek titeket és vacsora után kutattam. Már kész volt. Babfőzelék csirkemellel. Édesanyád egy főnyeremény. Te is szeretni fogod a főztjét, kicsi lányom. Egymással szemben űltünk az asztalnál. Ettem, nem beszéltem sokat. Az ízeket élveztem. Édesanyád is csendben volt. Pár perc telhetett el, mikor megszólalt. "Mi a baj, Gábor?"- kérdezte. Szerintem nem is pislogott, mikor kimondta. Egyszerűen odalökte nekem. Lazan, szenvtelenül. Egy pillanatra megálltam. Kerestem. A nyálát a babfőzelékemben. Úgy láttam beleköpött. De semmi. Mégis ezt éreztem. Folytattam az evést és teli pofával válaszoltam. "Mire gondolsz, drágám? Végre itthon vagyok. És eszek. Nagyon finomat főztél." Azt reméltem, ezzel vége. De nem így történt. Édesanyád, Szofi a százhatvanadik egymáshoz visszatalált esténken érzékeny napot fogott ki. És én ezt nem vettem észre időben. Azt gondoltam leírom pontosan, mi történt. De ennyi elég. Talán sok is. Sokkal fontosabb az, hogyan békültünk ki. Még nem történt meg. Elképzelem hát. Ma van a százhatvanegyedik egymáshoz visszatalált nap. Ígérem, erre büszke leszek. Sötét van. Beülök az autómba és számolom a kilómétereket. Útközben megállok valahol. Veszek egy világító rénszarvast. Azt szereti. Beállok a kertbe és lezárom a kocsit. Bemegyek a házba, ő a kanapén fekszik. Látszik rajta, hogy nem aludt jól. Félve néz rám. Közeledek felé. Erre feláll és átölel. Én visszaölelem. A vilagító rénszarvast a kezébe nyomom és a fülébe súgok valamit. Azt még útközben kitalálom, mit. És ezzel a százhatvanadik egymáshoz majdnem visszatalált estének vége szakad. Meg sem történt. Szeretlek Szofi!

Drága Szofi, drága Szofim!

Szerettem ezt a két napot édesanyáddal. És veled persze. Tele volt legekkel. Először is meglepődtem. Úgy, mint korábban soha még. Hegyet másztunk. Itthon a legmagasabbat. Kávét ittunk. Eddig a legrosszabbat. Fürödtünk. A legszebb medencében. Csókolóztunk. A legédesebben. Ketten voltunk hármasban. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, szeretkeztünk. Azt is hármasban. Utóbbit később megérted! Furcsa dolog ez a terhesség.
Vendégségbe érkeztünk édesanyáddal. Oda, ahova már várnak minket. Figyeltünk. Jegyzeteltünk. Az étteremben, a szálloda folyosóján, a parkolóban. Ők többen voltak, mint. Most még többen. Hármasban, négyesben. Valakik ötösben is. Kialakult forgatókönyv szerint tették a dolgukat. Sírtak, nevettek, neveltek, etettek. A szálloda csak fedősztori. Ez a beavatás és a beetetés helyszíne. A családosoké, akik cselsek, fortélyosak. A legszebb arcukat mutatják. Bevetnek mindent, hogy magukba szippantsák a gyanútlan párokat. Nincs ellenállás, iskola, óvoda. Nem kell gondolkozni. Vacsorán, reggelin, a gyerek háziján. Elillan a "kell" hatalma. Az emberek kifordulnak önmagukból. Akár két méteresek, akár csak egy ötvenek. Senki sem siet sehova. Komolyan veszik a szombatot, vasárnapot. A gyerekek szentekké változnak, a szülők meg angyalokká. Ide költözünk a családdal, Szofi.
A medence volt a csúcs. Minden tekintetben. Kimerevítem egy pillanatát neked. Gyerekek mindenhol. Földön, vízben, levegőben. Pelenkában vagy fürdőruhában. A légkondi levegője cirógatja a vizes testüket, ahogy finoman átfúj rajtuk. Nevetnek, izegnek, mozognak. Szülői kezek markolják őket. Néha gyengén. Ilyenkor kicsúsznak. Elrepülnek, csobbanak, nyelnek egy nagyot. A fejük eltorzul, a tüdejük dolgozni kezd. De nincs baj, a kapcsolat helyreáll. A szülői kéz ismét magabiztosan tart. 
Édesanyád eddig bírta, Szofi. Miközben a repkedő gyerekeket néztük, megszólalt. A romantikáról kezdett el beszélni. Halk volt. Inkább suttogó. A romantika nagyon furcsa dolog, Szofi. Igazából nincs is ilyen szó. Inkább gyűjtőfogalom. Sok minden tartozik bele. Én kevésbé. Legfeljebb időszakosan. De erről majd édesanyád mesél neked. Hideg levegő csapott át a medencék fölött. A rideg táj beköltözött a medence partjára. Kezdett kényelmetlenné válni az ágy. Nyomott a hátam és a fejem alatt. Eddig semmi bajom nem volt vele. Ki kellene cserélni. Mocorogni kezdtem. Édesanyád hangja erősebbre változott, miközben a pocakjával bíbelődött. " hiányzik a romantika, Gábor! Az érintésed. És olyan röviden csókolsz mostanában." Rám nézett. Szavakat várt tőlem. A számból. Én számolni kezdtem. Mély levegőket vettem. A szavak még várhatnak. Harminckettő után megszólaltam. " mire gondolsz, drágám?" Igen. Ez mindig beválIk. " most ne légy pszichológus, Gábor! Pontosan tudod, mire gondolok!" Nem vált be. Gondolatrohanásom lett. Védekezni nem akarok és támadni sem. Svájc akarok lenni. Édesanyád viszont nem fogja ezt hagyni. Be akar rángatni a háborúba. Korábban nem volt ezzel probléma. Nyílt sisakkal mentem és harcoltam. Mindenkit kivégzetem. Egyedül maradtam. Mára megváltoztam. Édesanyádért megérte, Szofi. Lengyelország mégsem lehetek. Mit tegyek? " milyen hosszú csókot szeretnél, Drágám? "- kérdeztem. " mint, az elején, amikor még annyira szenvedélyes voltál!" -válaszolta. Azt szeretném, hogy olyanok legyünk, mint az elején voltunk!". Ott a pont! Kimondta, amiért jöttünk. Lehet, nem tudatosan, de ezért vagyunk mi most itt. " rendben drágám. Oda fogok figyelni!"- csókoltam meg hosszan az édesanyád, Szofi. Négy, öt, hat. Számoltam. A kezemmel a testét cirógattam. " ez így jó lesz?" - kérdeztem aztán. " tökéletes"- válaszolta és elfordult aludni. 
Az ágy ismét puhává változott. A levegő kellemes lett. A mi kapcsolatunk pedig erősebb. Miattam. Megváltoztam. Eddig csak gondoltam ezt, vagy hinni akartam, most már tudom. Lassan indulunk haza, Szofi. Én bekötve egy ülésbe, ti pedig egy másikba edesanyáddal. Jó volt itt lenni!
Holnap írok, kicsi lányom!

Drága Szofim!

Vagy inkább Szofi? Szofi vagy Szofim? Nem tudom. Melyik a helyes? Mennyire vagy az enyém? Vagy a miénk? Ezt ki dönti el? Pont annyira igaz az egyik, mint a másik. Szerintem. És szerinted? Lesz majd, amikor szeretsz minket. Tudom. És biztosan érzed majd úgy, hogy éppen nem. Ezt is tudom. Ezt sokkal nehezebb elfogadnom. Ezért rád bízom. Én megszólítalak kéféleképpen. Te pedig döntesz! Ezentúl mindkettőt használom. Inkább mostantól. Újra kezdem.
Kicsi Szofi, kicsi Szofim! 
Reggel van. Kávén innen, de már egyen túl. Nem sok idő telik el két levél között. Megszerettem. Írok. Kicsit már magamnak is szól. Szükségem van rá.
Édesanyád ma kirándulni visz. Utazik a család. Ezt szeretem. Akárcsak a közeli hiperig. Te és édesanyád egy ülésbe bekötve, én egy másikba. Te belülről figyelsz minket. Vagy éppen alszol. Szűk a hely. Beszélgetünk. Az autó összeköti az embereket. Kíméletlenül. Nincs mód kilépni. Színt kell vallani. Hosszú út, nagy beszélgetés. Rövid út, kicsi. 
Édesanyád titkolózik, Szofi. A célpont ismeretlen. Az izgalom fokozódik. Bennem. Mondjuk nekem van egy tippem. Szerintem a Mátrába visz. Szerettem a meglepetéseket. Eddig. Nem gondolkodtam róluk korábban. Megéltem őket. Tovább léptem. Most megtettem. 
A helyzetet elemzem. Amikor megtörtént. Volt benne valami furcsa. "Gábor, tedd szabaddá a pénteked! És a szombatod is! Van egy kis meglepetésem!" Átlagos hétfő volt. Négy napja történt. Édesanyád szemei csillogtak, mint mindig. Nem éreztem semmit. Mégis. Kifejezetten örültem. 
Na jó, de mégis miért? Miért visz el engem a feleségem kirándulni? És hova? Hosszú vagy rövid út lesz? Itthon nem vagyok jó neki? Ott valahol jó leszek? Valamit eltitkol? Vagy közölni akar velem? A kocsiban? De az összeköt. Kíméletlen lesz? Valami baj van a kapcsolatunkkal? Hisz még csak most házasodtunk. Ez egy hülyeség. Vagy mégsem?
Benézek a kisszobába. A földön egy bőröndöt látok. Szinte szétszakad a cipzárja. Ez rossz jel. Bepakolt. Még tegnap este. Megemelem. Egyenes derékkal. Nehéz. Túl nehéz. A ruháim nagy része a helyén. Ez jó jel. Az övéi is. Belekukkantok a bőröndbe. Semmi extra. Ruhák. Estére, éjszakára, alulra, felülre, fürdőmedencébe.Nem a kedvenc pizsamám. Elhúzom a szám. Maximum egy napra elegendő. Megnyugszom. Aztán elindulunk. Ő vezet. Engem és az autót is egyszerre. Sejtelmesen mosolyog. Eddig szerettem, mikor sejtelmesen mosolygott. Most valami ördögi is megcsillan a szemében. Mi lesz ebből?
Nem szól és a telefonját sem nézhetem. Most már biztos. Van valakije. Közben a GPS egyfolytában duruzsol. Az édesanyád pedig feltétel nélkül engedelmeskedik neki. Pedig rám szinte sohasem hallgat. Érdekes háromszög. Gyanus. Felettéb az. Én behunyom a szemem. Pihenni próbálok. Nem sikerül. A GPS nem engedi. Úgy tünik már egy napja úton vagyunk. "40 perc, pont, ahogy a GPS megjósolta"-közli ésesanyád kedvesen. Már megint. Magamhoz térek, kinézek az ablakon. Erre nem számítottam. SUPERIOR! A Mátrában. Vagyis szeret. A feleségem, aki az édesanyád, Szofi szeret engem, ilyen helyen nem lehet rossz hírt közölni. Itt a jó hírek foglalnak maguknak szobát hónapokkal korábban. Megnyugszom. És megéhezem. Ez a két dolog keresi egymás társaságát! Hogy milyen lesz ez a pár nap együtt hármasban? Még nem tudom. Most bőröndöt kell cipelnem. Azt, amit ma reggel láttam, ott a földön. A kisszobában. Most sokkal könnyebbnek tűnik nekem.

Holnap írok, Szofi!