szofinak

Drága Szofi, drága Szofim!

Karácsony reggele van. A második reggele. És az első közös, második reggele édesanyáddal. A karácsonyfa tövében fekszem a nappaliban. Két menorával és egy fából faragott zsidó rabbival egyetemben. Az öreg valami vizeshordókat cipel a nyakában, miközben nagyon békésnek tűnik. Szarik ő mindenre. Ábrahám rabbi, olvasom alul. Igazi multi kulti kicsiben. A gyergyákat a legjobb barátomtól kaptam. Gyulának hívják, mi csak Gyuszinak. Hamarosan megismered majd őt is, Szofi. Ő olyan nagybácsiféléd lesz. 

Nem szeretem a karácsonyt, Szofi! Nem azért, mert zsidó vagyok, hanem azért, mert a karácsony nem elég keresztény. Ez így butaság! Nekem az emberekkel van bajom. Azokkal a techalottakkal, akiket pillanatokra megbódit a tűlevelek és a halászlé illata. Azokkal, akik gyűlőlnek, uszítanak, majd pár napra szeretni akarnak. Mert karácsony van. Számukra ez a feloldozás pillanata. Hiszik, hogy szerethetnek és szerethetők. Én nem hiszek nekik. Egy divat zsidó vagyok! Egy divat keresztény országban. Én tudom ezt. Ők nem tudják. Kinevetem őket, miközben sírni szeretnék. Szeretni gyűlnek, de képtelenek rá. Kicsit sajnálom is őket. Nem minden az ő hibájuk. 

Talán nem is neked írom ezt a levelet most, Szofi. Vagy nem csak neked. Mindenkinek vagy csak magamnak. Nem is számít.

Feltápászkodom az öreg rabbi mellől, aki magában mosolyog az én vergődésem láttán. Sokkalta bölcsebb ember lehetett, mint én valaha is leszek. Bekapcsolom a rádiót, reggelihez készülődök. Karácsonyi dalok szólnak. Hagymás-sonkás rántottát készítek édesanyádnak és neked. Ez számít csak igazán. Rajtad gondolkodok, miközben hallom, hogy édesanyád felkapcsolta a fürdőszobában a villanyt. Pisilni fog. Előkészítem a hagymát és elkezdem felvágni. Sírni kezdek. Még az is lehet, hogy a hagymától van. Visszatérnek a gondolataim hozzád, Szofi.
Veled máshogy lesz. Téged úgy nevelünk majd, hogy értékeld a másikat. Olyannak, amilyen! Kutasd a másságát! Minket az hoz lázba, édesanyáddal! Ne félj, ha olyat látsz majd, ami nem tetszik vagy nem érted! Sokszor lesz majd ilyen. Ettől az még lehet jó! Sokan ezt nem értik manapság. Ne azt nézd honnan jön, csak kísérd az útján! Ne akard megváltoztatni, csak elfogadni! Ez lesz a mi örökségünk neked, kicsi lányom. Ha ezt elfogadod tőlünk jó, ha nem, akkor más utat válsztasz majd! A rántottának azért biztosan örülsz! Remélem így lesz.

Csókol szerető apád!

Drága Szofi, drága Szofim!

Tegnap este színházba indultunk édesanyáddal. Az IKEA-ig jutottunk. Ott aztán ledöntötte egy torokfájás. A kanapék és a piactér között keletkezett. Polcokat néztünk a nappaliba, amikor megszólalt. Fáj a tojkom!-mondta, majd megismetelte még egyszer. Tehát jól hallottam. Nem szokott ilyet mondani.Nekem legalábbis nem. És eddig nem sejpített. Hova tűnt az "r" betű? Amikor ránéztem olyan volt, mint azon a fényképen, amit az anyósom mutatott nekem egy nyaralásukról. Horvátorszagban voltak, Melinda akkor 8 éves lehetett. "Imádta a tengert, csak itt éppen beteg volt"- kommentálta a fotót. Pont ugyanazok a szemek és testtartás. A feleségem hirtelen tizentöt évet ment vissza az időben. Mindezt az IKEA-ban. A kasszánál már biztos voltam benne, hogy nem nézünk este darabot. Csalódott voltam. Édesanyád is, de ő nem annyira, mint én. A hamburgeresnél meg már egyáltalan nem. Mintha a torkafájás is elmúlt volna. A világ ismét szép lett. Édesanyád különös kapcsolatba került az ételekkel, Szofi. Ritkán látom őt nem rágcsálni valamit. Ha így van, akkor nagy a baj!

Miután hazamentünk színház helyett, úgy döntöttünk, hogy a kinti kanapén kezdjük a tévézést. Amikor a hálóban dőlünk el. akkor pár perc után elnémul a ház. Alvással oldjuk az izgalmakat. Szóval leültem a nappaliban és kapcsolagatni kezdtem a táviranyítót. Addig ő a konyhában matatott. Két zacskóval tért vissza, de egyiket sem adta nekem. Egyértelmű volt, hogy jelen állapotában nem képes a kompromisszumokra. Egyiket magának, másikat neked szánta. A lanyomtól mégsem vehetem el az ételt! Ezzel nyugtattam magam. Ő elhelyezkedett szorosan mellettem. A fejét a csípőmnek támasztotta, mosolygott egy nagyot, vett egy mély levegőt és nekiállt ropogtatni. Én összehúztam magam amennyire csak tudtam. Neki helyre volt szüksége. Épp valamilyen film ment a tévében. Egy álarcos férfi tuszkolt be egy nőt egy fekete furgonba. Persze, az egészből nem hallottam semmit. Amikor feljebb vettem a hangerőt, édesanyád is hangosabban kezdett el rágcsálni. Maxon volt, de egyikünk sem hallott semmit. Már a csípőcsontomban éreztem a harapásokat, amikor csend lett. Befejezte. A tévé meg üvölteni kezdett. Nem halkítanád le, drágám! Szofi mindjárt megsüketül- mondta, miközben a hasára tette a kezét. 

...

Tudod, hogy már csak három hétvégénk van kettesben?-kérdezte percekkel később, miközben még a zacskóban matatott. A feje a csípőmön pihent. Lábai az égbe lógtak. Legfeljebb három! Sikeresen előbányászott még egy chipset. Ez láthatóan nyugtatólag hatott rá. Én meg feszülté váltam. Olyan jólesően feszülté, mint amikor az ember randizni megy. Én lányommal találkozom hamarosan. 

Ezek után felálltam és kimentem a konyhába. Két nagy zacskóval tértem vissza. Édesanyád összeütötte a tenyereit és szó nélkül vette ki a kezemből mindkettőt. Megcsókoltam. Nem beszéltünk már sokat aznap este.

Nemsokára találkozunk, Szofi! Most már tényleg nemsokára.

Drága Szofi, drága Szofim!

Most tettem le a telefont. Az édesanyáddal beszéltem. Azt mondta, még ne! Az órámra nézek. Kilenc órát mutat. Este kilencet. Egy sötét utcában parkolok, nem messze tőled. Hideg van már, az autó szélfédője gyorsan párásodik. A testem melege okozza. A kapucnimat a fejemre húzom és írok. Édesanyád hívására várok. Többet nem keresem már. Ha mehetek, majd úgyis szól. 

Húsz perce szálltam le egy futópadról. Ott, ahol dolgozom. Több, mint másfél órát futottam. Ez nekem sok, Szofi. Érted tettem. Előtte is hívtam édesanyád. Akkor szintén azt mondta, hogy még ne! És még nevetett is hozzá. Akkor döntöttem el, hogy másfél órát futok, fél helyett. Tizenöt kilométer lett a vége, de ez sem volt elég. Pedig a mosdóba is elmentem. Szaunáztam. És még olyan valakivel is beszéltem, akivel sohasem szoktam. Barátok nem lettünk. Ezek után indultam csak el. És hol vagyok most? Na hol, Szofi? Egy mellékutcában, három házzal lejjebb, mint te. Én didergek, ti meg buliztok.

A házunk jelenleg tele van nőkkel. Fiatalokkal és öregekkel. A nagymamáid is köztük vannak. Az én édesanyám az ünneplőjét vette fel. A fehér bútorokhoz öltözött. Hogy honnan tudom? Ő mondta. Tőlem kérdezte, hogy mibe menjen. Mintha ez téged annyira érdekelne, kislányom. Nem baj, neki fontos! 

Elképzelem az asztalt az étkezőnkben. Azt, amelyiket annyira féltem. Édesanyád is tudja, hogy érzek az asztal iránt. Az alátéteket még reggel kikészítettem neki. Mielőtt elmentem. Tehát ott áll az asztal és roskadozik a tiramisutól és a házi rétestől. Meggyes, mákos, túrós. Rajta van minden, amire édesanyád vágyik, Szofi. Egy pillanat! Megszólalt a telefonom. A kijelzőjére nézek. Az edesanyád az, Szofi. Valószínűleg indulhatok. Tiszta a terep. 

...

Éjfél felé jár már. Egyedül vagyok illetve a gólyás lufival, amelyik félig leeresztett. A csőrére az van írva: "it's a girl." Holnap felfújom ismét. Ezt neked is látnod kell! Vagy kilyukasztom. Még nem döntöttem el. Édesanyád már szuszog. Ilyenkor szeretem a legjobban. Mikor haza értem nem szerettem. Pohárnyomok az asztalon, cukormáz az alátéteken. Édesanyád összekevert valamit. Az én anyámat sem értem. Hogy nem vette észre? Ez neki már rutin.

Miután megnyugodtam, beszélgettünk édesanyáddal. Azt mondta, nehéz délután volt. Akkor még nem tudta, hogy tizenöt kilométert futottam. Az első vendég öt óra körül érkezett. Zacskóval a kezében. Majd szép sorban a többiek. Mindenki hozott magával valamit. Egy felsőt, alsót, eldobható pelenkát, cumit. Mindegy, csak rózsaszín legyen! Ez kicsit rémisztő egy olyan férfinak, aki szereti a sört. Hőmérőből példul három is akadt a nap végére. Kipróbálom. Hátha jó lesz nekem. Ezután végig kellett néznem mindent, amit kaptál, Szofi. Édesanyád nagyon feldobott állapotban volt. Szerintem ezért alszik most olyan jól. Miután megmutatta az utolsó rugdalózót is, felállt, adott egy puszit és azóta nem láttam. Csak a szuszogását hallom. En még maradok. Leszedem a díszeket a plafonról és elmosom az alátéteket. Aztán megyek és bebújok mellé. El sem mondtam neki, hogy tizenöt kilométert futottam ma.

Jó éjt, kicsi lányom.

Drága Szofi, drága Szofim!

Tegnap karácsonyi céges vacsorán voltál. Elkísértünk téged édesanyáddal. Az övén voltál, benne. A karácsonyi vacsorák a cégek szülinapjai. Álatlában ennek megfelelően vidámak. A problémákról még cigi közben sem esik szó. Majd hétfőtől. Akkor már nem számít. A tiéteket Szofi egy étteremben tartották, szűk körben. Édesanyád nagyon csínos volt. Rövid miniszoknya, elegáns felső, divatos sál és te. Te voltál a legszebb rajta. Erősen szorítottam a kezét. Még mindig. Szeretem szorítani. Pont olyan erősen, mint az első alkalommal. Talán csak a tenyerem nem izzad már annyira. Cserébe a bőröm meg melegebb. Az emebrek tekintete már nem fontos. Már régen nem. Nem számít mit gondolnak és miért gondolják. Hosszú volt az út ideáig.

Amíg az étterembe értünk sokat mocorogtál, Szofi. Éhes lehettél már. Ebben hasonlítunk egymásra. Édesanyád nem szereti, amikor éhes vagyok. Tulajdonképpen senki sem szereti, amikor éhes vagyok. Én sem szeretek olyankor senkit. Te rengeteget fogsz enni, Szofi! Édesanyád mellei legalábbis erről árulkodnak. 

Nagyapád estéje volt a tegnapi. Nála dolgozik az édesanyád és te is elég sok időt töltesz jelenleg a cégben. Nyolc hónapra vettek fel, ami hamarosan letelik. Édesanyád a céggel foglalkozik, te meg édesanyáddal. Nagyapád szerint nagyon jól végzed a munkád. Azt mondta, "Szofi, nagyon jó hatással volt Melinda munkájára!". Mikor ez elhangzott, megsimogattalak. Először voltam büszke rád. Tegnap este óta. Mert úgy általában mindig büszke vagyok rád. Sajnos te még borítékot nem kaptál, de szerintem a nagyapád a te pénzedet is beletette az édesanyádéba. 

Szóval jól indult az este. A cég vezére évértékelőt tartott. Szerintem már sokadszorra. De most először élesben. A mondatok könnyen kicsúsztak a szájából, nem sokat erőlködött rajtuk. Lazának tünt, a hangja meg feltűnően erősnek. Párszor rám is nézett. Ez jól esett, bár én már rendelni szerettem volna. Te nem szereted az évértékelőket, Szofi. Izegtél-mozogtál, leginkább a bordák környékén. Ezt édesanyád apró felszisszenései jelezték. Egészen az előételig voltál ilyen állapotban. A padlizsánkrémnél teljesen elcsitultál. Édesanyád vonalai meg kisimultak. Minden a helyére került. Ezután nem sokat hallottunk rólad vacsora közben. Nem is volt már olyan izgalmas utána. Beszélgettünk, ettünk, ittunk, majd hazamentünk. Legközelebb karácsonykor találkozunk megint a családdal. A padlizsánkrémet már megrendeltük tegnap este. 

Szeretlek, Szofi!

Kedd délután van. A rendelőmben ülök. Tök sötét van. A lábamat az asztalon pihentetem. Azon, amelyikről a klienseim a zsebkendőket veszik. Furcsán néz ki rajta a lábam. Inkább a zoknim. Kicsit viseltes már. Letakarom egy párnával. Így már jó. Te jársz a fejemben, Szofi! Pontosabban a te fejed jár az én fejemben. Hogy fogsz kinézni, kicsi lányom? Göndör lesz a hajad vagy egyenes? Szőke vagy barna? Milyen lesz a szemed színe? Felszínes lennék? Nem tudom. Talán. Kicsit. Inkább nagyon? Mindenkitől csak annyit hallok, hogy "nem mindegy milyen az a gyerek? Csak egészséges legyen!" Nekem nem mindegy. Hogy lenne az? Most már biztos. Felszínes lettem. Te kellettél hozzá, aki még meg sem született. Megrázom a fejem. Az órámra nézek. Még van időm. Egy óra múlva érkezik a következő. 
Vannak például perverzióim a kisbabákkal kapcsolatban. Vonzódom a kopaszokhoz. Ezt biztosan tudom. Ez vajon normális? 
És az vajon normális, hogy érdekel a születendő lányom külseje? Nem hagy nyugodni a kérdés. Elgondolkozom ezen. A párnára nézek, amit aztán egy mozdulattal lerúgok a lábammal. Ezután felállok a székből és átülök oda, ahol a pácienseim szoktak. Eddig még sohasem próbáltam. Egészen más itt. A szék is jóval hűvösebb. Én vajon mit mondanék saját magamnak? Hallgatok, de nem hallok semmit. A terapeuta szék üres. Most kliens vagyok. Visszaülök hát a saját oldalamra. A szemközti szék támláját bámulom, ahonnét jôttem. Még hallom a kérdést a fejemben. "Ha csúnya lesz is szeretni fogja! Higgyen nekem!-fogalmazom magamban a választ. Huh, ez jó! Tehát magam szerint nem vagyok felszínes. Ez azért mégiscsak fontos. "Szeretni fogja!" Formálgatom magamban a mondatot. Megismételem párszor! A szememet is becsukom hozzá. Ellazulok. A kliensem valahol az utca sarkon fordul be éppen. Hamarosan a kapuhoz ér. És ekkor megjelensz te, Szofi. A kérdés régen eltűnt. Már csak téged látlak, kicsi lányom. Csupasz vagy, védtelen, ragacsos és lila. Vagy inkább pirosas. A fejed mintha össze lenne nyomva. És tele van hajjal. Megszámlálhatatlanul sokkal. Az is tiszta ragacs. Mintha cukormázba ejtettek volna. Csodálatos vagy! Egyfolytában sírsz. Megállás nélkül. Nem érted a helyzetet. Remegsz. Hideg és hűvös van! Odabent jobb volt. Édesanyád mellére helyeznek. Megnyugszol. Megnyugszom. 
Megcsörren valami hirtelen. Megjött a kliensem. Gondoltam, de nem így van. A telefonom volt az. Édesanyád hangját hallom, Szofi! "Nem megyünk. Januárban bármikor jöhet már a kicsi"-mondja. A kicsi az te vagy, lányom! Ezzel a januári síelésnek lőttek. Leteszem a telefonom. Nyugodt vagyok, pedig nem kellene. Korábban nem voltam az. Édesanyád jól időzített. A sílelés most nem érdekel. A január most nem arról szól.