Drága Szofi, drága Szofim!

Elbíztam magam. A megváltoztammal kapcsolatban. A megválto-nál járhatok valahol. Édesanyád szerint az m- nél. Ez tegnap derült ki. Közvetlenül munka után. Ilyenkor derülnek ki a dolgok. Ember az emberrel, férj a feleséggel. Együtt. Reggel elválnak és este visszatalálnak. Egymáshoz. Egyszer, tízszer, százszor, ezerszer. Mi olyan százötvenkilenc körül vagyunk. Legyen százötvenkilenc! Leszámítva a hétvégéket és az ünnepnapokat, na meg a nászutat. Büszke vagyok erre a százötvenkilenc elvált és egymáshoz visszatalált napra.
Vagyis tegnap volt a százhatvanadik. Erre kevésbé vagyok büszke. Reggel még nem sejtettem semmit. Reggel nincsenek sejtéseim. Ez a bizakodásról szól. Az egyedülállónak a nagy Ő ről, a lottózónak a telitalálatosról, a fogyizónak a minusz negyven dekáról. Nekem az újabb kliensről. És a dérről. Az ablakon. A kocsi ablakán. Kávé közben ezen elmélkedem. Magamhoz veszem a kulcsaim, bedugok egy almát a zsebembe és kilépek a házból. Kezem az almára tapad. Néha szorosan, néha kevésbé. Ha van dér, megeszem az almát, ha nincs, a zsebemben marad. Tegnap volt. Beindítottam a motort, fejembe húztam a sapkát és a kocsi ablakát bámultam. Az almámat ettem. Ahogy olvadt a dér, úgy fogyott az alma is. Majd vége lett. Átdobtam a csutkát aszomszéd kertjébe és elindultam. Szeretek így indulni. Alma nélkül nem ugyan az. A napom pontosan úgy telt, mint máskor. Ezt ma már nem bánom. Korábban küzdöttem ellene. Különböző útvonalakat használtam. Más rádiócsatornát hallgattam. Két tojás helyett háromból ettem a rántottát. Egyszer buborékos, egyszer mentes vizet ittam. Ami megrémített korábban, az ma megnyugtat. Így változik az ember. Ez nem igaz. Így változom én. Az egyik barátom pont ellenkezőleg. "Képzeld ma kettővel találkozom. Délben a szőkével, este a barnával." - súgja a fülembe. Mosolyog. Én is. Ő büszke. Én is az vagyok. Ő magára. Én magamra. Vagyis jól van ez így. 
Eltelt a nap. A végén elindultam visszatalálni a feleségemhez. Ez a legjobb rész. Vagy majdnem az. De biztos, hogy az egyik. Ahogy a benzin fogy, úgy kerülök hozzá egyre közelebb. Tegnap este nem. Beálltam a kertbe, lezártam a kocsit és beléptem a házba. Ő még sehol. Az anyósáéknál segédkezett. A telefonukkal babrált. "Laci bácsi, figyelj! Így kell felvenni, így meg le! Megjegyezted?" Elképzelem aput, ahogy kitágulnak a pupillái. Felgyorsul a szíve és nyitja a száját. "Aha, szóval így működik. Megmutatnád, drágám még egyszer? Ez kicsit bonyolult nekem." Édesapámnak minden bonyolult, ami árammal működik. Nekem is. Ezért haragszom rá. Aztán megjött az édesanyád, Szofi. Gyönyörű volt, mint mindíg. Te pedig még annál is szebb. Olyan kerek, mint egy fit- ball labda. Átöleltelek titeket és vacsora után kutattam. Már kész volt. Babfőzelék csirkemellel. Édesanyád egy főnyeremény. Te is szeretni fogod a főztjét, kicsi lányom. Egymással szemben űltünk az asztalnál. Ettem, nem beszéltem sokat. Az ízeket élveztem. Édesanyád is csendben volt. Pár perc telhetett el, mikor megszólalt. "Mi a baj, Gábor?"- kérdezte. Szerintem nem is pislogott, mikor kimondta. Egyszerűen odalökte nekem. Lazan, szenvtelenül. Egy pillanatra megálltam. Kerestem. A nyálát a babfőzelékemben. Úgy láttam beleköpött. De semmi. Mégis ezt éreztem. Folytattam az evést és teli pofával válaszoltam. "Mire gondolsz, drágám? Végre itthon vagyok. És eszek. Nagyon finomat főztél." Azt reméltem, ezzel vége. De nem így történt. Édesanyád, Szofi a százhatvanadik egymáshoz visszatalált esténken érzékeny napot fogott ki. És én ezt nem vettem észre időben. Azt gondoltam leírom pontosan, mi történt. De ennyi elég. Talán sok is. Sokkal fontosabb az, hogyan békültünk ki. Még nem történt meg. Elképzelem hát. Ma van a százhatvanegyedik egymáshoz visszatalált nap. Ígérem, erre büszke leszek. Sötét van. Beülök az autómba és számolom a kilómétereket. Útközben megállok valahol. Veszek egy világító rénszarvast. Azt szereti. Beállok a kertbe és lezárom a kocsit. Bemegyek a házba, ő a kanapén fekszik. Látszik rajta, hogy nem aludt jól. Félve néz rám. Közeledek felé. Erre feláll és átölel. Én visszaölelem. A vilagító rénszarvast a kezébe nyomom és a fülébe súgok valamit. Azt még útközben kitalálom, mit. És ezzel a százhatvanadik egymáshoz majdnem visszatalált estének vége szakad. Meg sem történt. Szeretlek Szofi!