Kedd délután van. A rendelőmben ülök. Tök sötét van. A lábamat az asztalon pihentetem. Azon, amelyikről a klienseim a zsebkendőket veszik. Furcsán néz ki rajta a lábam. Inkább a zoknim. Kicsit viseltes már. Letakarom egy párnával. Így már jó. Te jársz a fejemben, Szofi! Pontosabban a te fejed jár az én fejemben. Hogy fogsz kinézni, kicsi lányom? Göndör lesz a hajad vagy egyenes? Szőke vagy barna? Milyen lesz a szemed színe? Felszínes lennék? Nem tudom. Talán. Kicsit. Inkább nagyon? Mindenkitől csak annyit hallok, hogy "nem mindegy milyen az a gyerek? Csak egészséges legyen!" Nekem nem mindegy. Hogy lenne az? Most már biztos. Felszínes lettem. Te kellettél hozzá, aki még meg sem született. Megrázom a fejem. Az órámra nézek. Még van időm. Egy óra múlva érkezik a következő. 
Vannak például perverzióim a kisbabákkal kapcsolatban. Vonzódom a kopaszokhoz. Ezt biztosan tudom. Ez vajon normális? 
És az vajon normális, hogy érdekel a születendő lányom külseje? Nem hagy nyugodni a kérdés. Elgondolkozom ezen. A párnára nézek, amit aztán egy mozdulattal lerúgok a lábammal. Ezután felállok a székből és átülök oda, ahol a pácienseim szoktak. Eddig még sohasem próbáltam. Egészen más itt. A szék is jóval hűvösebb. Én vajon mit mondanék saját magamnak? Hallgatok, de nem hallok semmit. A terapeuta szék üres. Most kliens vagyok. Visszaülök hát a saját oldalamra. A szemközti szék támláját bámulom, ahonnét jôttem. Még hallom a kérdést a fejemben. "Ha csúnya lesz is szeretni fogja! Higgyen nekem!-fogalmazom magamban a választ. Huh, ez jó! Tehát magam szerint nem vagyok felszínes. Ez azért mégiscsak fontos. "Szeretni fogja!" Formálgatom magamban a mondatot. Megismételem párszor! A szememet is becsukom hozzá. Ellazulok. A kliensem valahol az utca sarkon fordul be éppen. Hamarosan a kapuhoz ér. És ekkor megjelensz te, Szofi. A kérdés régen eltűnt. Már csak téged látlak, kicsi lányom. Csupasz vagy, védtelen, ragacsos és lila. Vagy inkább pirosas. A fejed mintha össze lenne nyomva. És tele van hajjal. Megszámlálhatatlanul sokkal. Az is tiszta ragacs. Mintha cukormázba ejtettek volna. Csodálatos vagy! Egyfolytában sírsz. Megállás nélkül. Nem érted a helyzetet. Remegsz. Hideg és hűvös van! Odabent jobb volt. Édesanyád mellére helyeznek. Megnyugszol. Megnyugszom. 
Megcsörren valami hirtelen. Megjött a kliensem. Gondoltam, de nem így van. A telefonom volt az. Édesanyád hangját hallom, Szofi! "Nem megyünk. Januárban bármikor jöhet már a kicsi"-mondja. A kicsi az te vagy, lányom! Ezzel a januári síelésnek lőttek. Leteszem a telefonom. Nyugodt vagyok, pedig nem kellene. Korábban nem voltam az. Édesanyád jól időzített. A sílelés most nem érdekel. A január most nem arról szól.