Drága Szofim!

Vagy inkább Szofi? Szofi vagy Szofim? Nem tudom. Melyik a helyes? Mennyire vagy az enyém? Vagy a miénk? Ezt ki dönti el? Pont annyira igaz az egyik, mint a másik. Szerintem. És szerinted? Lesz majd, amikor szeretsz minket. Tudom. És biztosan érzed majd úgy, hogy éppen nem. Ezt is tudom. Ezt sokkal nehezebb elfogadnom. Ezért rád bízom. Én megszólítalak kéféleképpen. Te pedig döntesz! Ezentúl mindkettőt használom. Inkább mostantól. Újra kezdem.
Kicsi Szofi, kicsi Szofim! 
Reggel van. Kávén innen, de már egyen túl. Nem sok idő telik el két levél között. Megszerettem. Írok. Kicsit már magamnak is szól. Szükségem van rá.
Édesanyád ma kirándulni visz. Utazik a család. Ezt szeretem. Akárcsak a közeli hiperig. Te és édesanyád egy ülésbe bekötve, én egy másikba. Te belülről figyelsz minket. Vagy éppen alszol. Szűk a hely. Beszélgetünk. Az autó összeköti az embereket. Kíméletlenül. Nincs mód kilépni. Színt kell vallani. Hosszú út, nagy beszélgetés. Rövid út, kicsi. 
Édesanyád titkolózik, Szofi. A célpont ismeretlen. Az izgalom fokozódik. Bennem. Mondjuk nekem van egy tippem. Szerintem a Mátrába visz. Szerettem a meglepetéseket. Eddig. Nem gondolkodtam róluk korábban. Megéltem őket. Tovább léptem. Most megtettem. 
A helyzetet elemzem. Amikor megtörtént. Volt benne valami furcsa. "Gábor, tedd szabaddá a pénteked! És a szombatod is! Van egy kis meglepetésem!" Átlagos hétfő volt. Négy napja történt. Édesanyád szemei csillogtak, mint mindig. Nem éreztem semmit. Mégis. Kifejezetten örültem. 
Na jó, de mégis miért? Miért visz el engem a feleségem kirándulni? És hova? Hosszú vagy rövid út lesz? Itthon nem vagyok jó neki? Ott valahol jó leszek? Valamit eltitkol? Vagy közölni akar velem? A kocsiban? De az összeköt. Kíméletlen lesz? Valami baj van a kapcsolatunkkal? Hisz még csak most házasodtunk. Ez egy hülyeség. Vagy mégsem?
Benézek a kisszobába. A földön egy bőröndöt látok. Szinte szétszakad a cipzárja. Ez rossz jel. Bepakolt. Még tegnap este. Megemelem. Egyenes derékkal. Nehéz. Túl nehéz. A ruháim nagy része a helyén. Ez jó jel. Az övéi is. Belekukkantok a bőröndbe. Semmi extra. Ruhák. Estére, éjszakára, alulra, felülre, fürdőmedencébe.Nem a kedvenc pizsamám. Elhúzom a szám. Maximum egy napra elegendő. Megnyugszom. Aztán elindulunk. Ő vezet. Engem és az autót is egyszerre. Sejtelmesen mosolyog. Eddig szerettem, mikor sejtelmesen mosolygott. Most valami ördögi is megcsillan a szemében. Mi lesz ebből?
Nem szól és a telefonját sem nézhetem. Most már biztos. Van valakije. Közben a GPS egyfolytában duruzsol. Az édesanyád pedig feltétel nélkül engedelmeskedik neki. Pedig rám szinte sohasem hallgat. Érdekes háromszög. Gyanus. Felettéb az. Én behunyom a szemem. Pihenni próbálok. Nem sikerül. A GPS nem engedi. Úgy tünik már egy napja úton vagyunk. "40 perc, pont, ahogy a GPS megjósolta"-közli ésesanyád kedvesen. Már megint. Magamhoz térek, kinézek az ablakon. Erre nem számítottam. SUPERIOR! A Mátrában. Vagyis szeret. A feleségem, aki az édesanyád, Szofi szeret engem, ilyen helyen nem lehet rossz hírt közölni. Itt a jó hírek foglalnak maguknak szobát hónapokkal korábban. Megnyugszom. És megéhezem. Ez a két dolog keresi egymás társaságát! Hogy milyen lesz ez a pár nap együtt hármasban? Még nem tudom. Most bőröndöt kell cipelnem. Azt, amit ma reggel láttam, ott a földön. A kisszobában. Most sokkal könnyebbnek tűnik nekem.

Holnap írok, Szofi!