Drága Szofi!

A kanapénkon fekszem veled és az édesanyáddal. Az ő fejét nem látom. Tőled. Mindketten fekszünk, te magaslasz közénk. Felénk. Fej, mellkas, karok, ezek az enyémek. Majd te jössz. Elterülsz édesanyádon. A doktor azt mondta, még ennél is nagyobb leszel. Nem tudom elképzelni. Aztán mellkas, karok, fej, amelyek édesanyádhoz tartoznak. Ránézek megint. Az arcát keresem. Reménykedem. Reménytelen. Szofi, betemetted édesanyád. Elgondolkodom, hol van benne még hely. Biztos jó ez így? Kicsit aggódom, mikor meghallom a hangját! Még vízhangzik. Kevés a bútor. "Egy kicsit erősebben, Gábor"! A talpát masszírozom. Zokni is van rajta. Ezt kevésbé szereti, de most ezt dugja ide. Szerintem nem bír megfordulni. Általában a kezét szoktam, este, lefekvéskor. Egyik kezemmel neked írok, a másikkal meg vele foglalkozom. Ez mindig így lesz? Kellene egy kisfiú is. Akkor helyre billene az egyensúly. 
Este van. Nehéz napot zártunk. Ma édesanyád szerelt. TV állványt. Azt mondta alacsonyan van a TV. Szerintem a hasa van magasan. Nem lát tőled. Nekem jó. Amikor mellette fekszem, olyan mint a kocsiban a kéztámla. Egyébként büszke vagyok rá. Tudod, mióta új házban élünk, olyan mintha beköltöztünk volna egy bútorgyárba. A szalag meg végtelen. Korábban egy lakásban éltünk. Nem messze a Dunától. Most mindentől messze. De a levegő jó és a négyzetméter ár is. Szeretni fogod Szofi!
Az előbb beszélgettünk. Beszéltem hozzád. Egy hashoz. Furcsa dolog ez a terhesség. "Szofi, itt az apád!" Általában így nyitok. Ilyenkor te belerúgsz az anyádba. Ma még örülünk ennek. "Milyen napja volt az én kislányomnak?" Pont, mint egy randin. Nem tudok értelmesen beszélni. Milyen napod lenne? Gondolom eszel, iszol, csuklasz. Kinő a füled és kialakul az agyad. 
Megpuszillak. Illetve édesanyád hasát. Erre ő vakarózni kezd. Ez valami új nála. Viszket neki a terhesség. Azt mondja, kiszáradt a bőre. Ezt én nem értem. Mi történik odabent, Szofi? A vakarózást nem szereted. Ilyenkor a bordáját veszed célba. Egyébként most fejjel lefele vagy benne. "Nem veszélyes ez? -kérdezem édesanyád. Ő meg sem hallja ezt. Ma már nem. Pár hónapja talán már úton lettünk volna a kórhazba. "Doktor úr, a gyerek fejébe száll a vér. Segítsen!" - kérlelte volna az orvost. Ma már nem izgatja magát. Furcsa dolog ez a terhesség. 
Az eleje nehéz volt. Hét hónappal ezelőtt történt. Nyaraltunk a Balatonon. Utoljára a testvéreméknél. Édesanyád pisilni ment. Utoljára terhességi teszttel a kezében. Bement a mosdóba, majd kijött. Én a verandán voltam, az eget bámultam. Két csík kúszott be a szemem elé. Műanyagból. Annyira rózsaszínek voltak, amilyen ruháid neked sohasem lesznek. Ekkor tudtuk meg, hogy te létezel. Feküdtünk a fűben és az eget néztük. Olyan más volt, mint korábban.A neved folyamatosan változott. Voltál te Benjamin, Mozes, Dávid, Hanna, Janka...egészen a 12. hétig. Utána csak Hanna, Janka. Es végül Szofi. Megtaláltunk. De erről bővebben legközelebb! Édesanyád elindult. Vagyis majdnem. Nekikezdett elindulni. Segítek neki.
Jó éjt, Kicsilány!